Szerelemben ~ alkotásban

Az ember sok mindennek a művésze. Elsősorban a halogatásnak. A legmókásabb szerintem az, hogy a jó dolgokat halogatjuk. Nem ám a „rosszakat”. Azokat elodázni szoktuk.

Na de a jókat! „Majd jövőre nekiállok!”, „Most tél van, túl hideg.”, „Most nyár van, túl meleg.” „Majd mikor rendbe jönnek a dolgok.”, „Majd ha nyugodt leszek, majd ha több időm lesz…”.

Nem-nem. :) Fordítva szoktunk néha gondolkodni, hozzáállni a világhoz. Pedig láthatjuk, hogy a világ a feje tetejére állt manapság. Hát akkor mi lenne, ha esetleg a gondolkodásunkon fordítanánk egyet, és akkor egálban lennénk a világgal.

leaves-blue-sky-summer-bright-day-60696-medium.jpeg

Egyik kedvenc mondásom:

„A világot megváltoztatni nem tudod, de változz meg és megváltozik a világ körülötted.”

És ez így is van. Ezt teljes hitemmel, tapasztalásommal megélem, és erről majd máskor, bővebben kifejtve olvashattok még tőlem. 

Kiindulva ebből a tézisünkből, nem akkor leszünk boldogok, ha minden a helyére kerül, hanem ha boldogok leszünk, akkor sok minden fog a helyére kerülni.
Így azt a csodálatos dolgot, amit az írás, alkotás, Életfeladatunk ad, azt nem szabadna halogatni.
Ugyanis valóban ad. Nem csak mi adunk, hanem kapunk is általa. Azt vesszük, észre hogy egyszer csak boldogok vagyunk, az alkotás örömét megéljük, lelkünket dalra fakasztjuk. Tényleg egyetlen pillanat létezik, amikor bármit tehetünk – amit előttem már sokan elmondtak – az pedig a MOST. 

A múltban leragadhatunk, a jövőtől esetlegesen félhetünk, a képzeletbeli kudarcokat kergethetjük, azt hihetjük még nem vagyunk készek, még ezt vagy azt el kell végezni. Igazából azt kell mondjam, ha azt csinálja az ember, ami a lelkében van, ha azt mondja, az ember, ami a lelkében van, ha hű önmagához, önvalójához, ahhoz a kedves és szeretetteljes emberi lényhez, aki valójában csak szeretetet szeretne adni és kapni, megosztani, akkor csak boldogság a jutalom.

És szerelembe esik az ember így az Életébe, az írásba, lelkének feladatába, a most pillanatába, mert Egy lesz vele. Mert igent mond a lelkének. Mert folyamatosan megalkotja önmagát. Tollat ragad, papírt, ceruzát fog, leül a gép elé és alkot. Teljes nyugalomban, letisztultságban. Mint egy gyermek mikor játszik. Egy festő, amikor fest. Nem számít az idő. Nem kell senkinek megfelelni, elvárásoknak eleget tenni. Itt nincs szabály, csak amit önmagunknak állítunk fel. A képzeletnek nincs határa csak, amit az elme hozzá képes tenni. A szív boldogságának nincsen limitje, csak amit a félelem szabhat neki.

A világon nincs más, csak egy hófehér papírlap, amire alkothatunk. Egy kedves barátnőm mondta azt nekem, hogy lehet, olykor ezt a lapot sötétnek látjuk – a világban, Életünkben, vagy alkotás előtt – de bármi történjék is, hinni kell benne, hogy az a lap hófehér. Még ha minden körülmény mást is mutat. Ez a gondolatsor tőle  nagyon megfogott. Úgy vélem, bármilyen erős is a hitem önmagamban, az alkotásban, a papírlapot már a kezembe vettem és az alkotáshoz hozzáláttam. Így azt kívánom Mindenkinek, akiben régóta – vagy akár tegnap óta, esetleg a most áldott pillanata óta – ott az a sugallat, vágy az írásra, lelkének feladatára, az nyugodtan vegye a kezébe és hallgasson a szívére.

pexels-photo-134584-large.jpeg

A bejegyzés trackback címe:

https://szerzoikonyvkiadas.blog.hu/api/trackback/id/tr4111657938

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.