Blogból írt könyv: Metró 2033

Sokaknak csak gimnáziumi gyötrődés jut eszébe, ha az orosz irodalmat említik nekik, hiszen lássuk be, a realizmus időszakában születtek olyan művek, ahol a nyúlfarknyi történet és tanulság több száz oldal környezetleírás, írói elmélkedés és gondolati zsákutca mögé volt rejtve. Ezen könyvek olvasása véleményem szerint a legkevésbé sem a lázadó, lassan felnőtté érő fiatalságnak ajánlható, így hát nem teszem felelőssé őket, mikor kijelentik: „Ez dögunalmas!”
Én azonban nem voltam hajlandó feladni a borongós polgári Oroszországról szóló történeteket, és maga a stílus, kiváltképp Gogol a kedvencemmé nőtte ki magát. 

 Itt kapcsolódik témánkhoz fent említett szerzőnk regénye is, a Metró 2033. Az alapötlet és miliő egy atomvilágháború utáni Földön játszódik, nem is olyan sokkal jelenkorunk után. A középpontban Moszkva, bár inkább annak gigantikus metróhálózata, útvesztői és sötét mellékjáratai vannak. Főhősünk Artyom, aki még odafent született, mivel a teljes megmaradt moszkvai nép idelent él, már csak pár elmosódott emlékképként idézi fel pár pillanatra, milyen is volt az élet a katasztrófa előtt, éppen ezért megszokta és megbékélt a dologgal, hogy vakondként éli le hátralévő éveit. Azonban egy nap érkezik egy titokzatos férfi, aki titkos megbízást ad neki. El kell jutnia a VDNH-ról a Poliszba.

Talán nem gondolnánk túl érdekesnek így az alapötletet, de az író elképesztően sok filozófiát rejt egy-egy oldalba, mint például az idő lényegessége és halála azok számára, akik többé nem tudják pontosan, mikor van nappal, s mikor éjszaka. De említést érdemel még a tömegből kiszakadó tömegrész hirtelen józansága és egyénisége, aki amint elszeparálódik egy közegtől, emberként kezd el viselkedni - de amíg ott van, képtelen erre. Külön kiemelést érdemel Kán, aki amolyan sámánként, varázslóként tartja számon magát, és minden mondata megkérdőjelezi és egyszerre igazolja épelméjűségét. Semmi sem állandó, semmit sem tudsz, csak egy bizonyos pontján a létezésednek, de máshol már talán nincs is jelentősége, vagy értelme.

Bizonyára sokaknak szemet szúrt a könyv címe, és talán pár számítástechnikai boltban látott poszter is beugrott róla. Nekem előbb volt szerencsém a regényhez, majd később annak minőségén és tartalmán fellelkesedve kipróbáltam a belőle készült játékot is. Számomra hatalmas csalódás volt. Semmi sem maradt a könyvből, főhőse közönséges gyilkos lett, a szereplőket átnevezték, amerikanizálták, hogy a fiatalabb korosztály könnyebben megjegyezze a neveket, az állomások nevei is súlyos csonkításon esnek át, és mivel lövöldözős játék lett belőle, csak úgy záporoznak az üresen gőzölgő töltényhüvelyek. Fontos megemlítenem, hogy a legtöbben fordítva ismerkedtek meg a Metró 2033 univerzumával, nekik pedig a könyv volt a csalódás. Rendkívül szerényen adagolja az akciót, izgalmakat, feleslegesen, vagy ha nem muszáj, nem nyúl erőszakhoz, fegyverhez. Ami azonban a legfontosabb: Artyom nem akcióhős, nem katona, nem is sztalker, hanem egy húszas évei elején járó srác, a saját álmaival, keserű emlékeivel, egyszerűségével.

Artyom története több helyen is szívbemarkoló, a karakterek sorsát az olvasó izgalommal követi nyomon, aggódik értük, gyakran még úgy is, hogy, csupán öt-hat oldal óta ismerjük őket. Számtalan társadalmi problémára világít rá a főhős szemein és gondolatain keresztül egy olyan moszkvai, (mindkét értelemben) underground környezetet ismerünk meg, ami egyszerre elgondolkodtat, óva int, dorgál és elmarasztal bennünket, idilli kényelemben és jólétben élő embereket. A könyv egyszerre társadalmi görbe tükör, filozófiai olvasmány, kaland-, és poszt-apokaliptikus túlélőregény is. Teljes megértéséhez szükséges egy bizonyos érettség, nem is feltétlen kor, vagy iskolázottság, csupán érett felnőtt gondolkodás.

Fontos megemlítenem, hogy a regény egy folyamatosan íródó blog keretében elektronikusan készült. Dmitry folyamatosan töltötte fel munkáját weboldalára, első olvasói ott követték nyomon a történet alakulását. Együtt ötleteltek, hozzászóltak, talán még alakították is, tehát az iró maga publikálta művét, majd a történet ezzel nőtte ki magát nyomtatásban kiadott könyvvé, bestsellerré és végül játékadaptációvá. Egy ponton a szerző úgy érezte, befejezi a történetet, de többek tanácsára mégsem így tett, kapott hát Artyom még egy esélyt, és milyen jól is tette! A Metró 2033, immáron hivatalosan is univerzumként tovább bővült, nem csak Oroszországban, de a világ számos más országában is írók tucatjait ihlette meg, ragadtak tollat, s írták meg mi történt náluk a háború után. Az író nyitva hagyta ezt a kaput mindenkinek, az univerzum most is várja az újabb és újabb ötleteket, írókat, a kiadott példányokat pedig Dmitry Glukhovsky szerkeszti.

Egy kis feketeleves a végére: A sok pozitívum mellett, amit említettem, mint mindenhol, itt is vannak azért furcsa, esetleg zavaró dolgok. Artyom karaktere, aki ugye felnőtt, viselkedése és gondolkodásmódja néhol azonban mégis inkább egy kisgyermekére hajaz. Bár éppen ez a naivitás és értetlenség segíti hozzá az olvasót a környezet és a szerző által életre keltett világ megismeréséhez, megértéséhez, továbbá számos kérdésre is választ ad, mégis úgy érzem, kissé túlzottan is gyermeki. Tisztában lehetett ezzel maga az író is, mivel a többi karakter is gyermekként kezeli.

Hazánkban a mű Bazsó Márton fordításában jelent meg 2011-ben. A több mint 400 oldalas, rendkívül igényes nyelvezetű kiadásban gépelési, vagy nyelvhelyességi hibát szinte egyáltalán nem találtam. A fordítás ötletes, a karakterek közti párbeszédekkor életszerűen adja át a népies orosz beszédet.

Kortól, nemtől függetlenül ajánlom mindenkinek, aki nyitott a fent említett dolgokra, érdekli a kortárs orosz irodalom.

Soraimat egy idézettel zárnám a könyvből:

„Verd szét az órádat és meglátod, mivé változik az idő! (…) Megváltozik, és többé nem ismersz rá!”