A napokban anyaggyűjtés közben találtam egy passzust, ami megfogott. Mark Crilley képregényíró önéletrajzában vallott arról, hogy a szülei nem művészek, de édesanyja sokszor készített ezt-azt neki, és testvéreinek. Leírását érdemesnek tartom arra, hogy egy cikket szánjunk rá, mert magamra ismertem benne, és biztos vagyok, hogy köztetek is jó páran így lesznek vele.
Kép: picassodreams.com
Crilley szerint anyja rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, ami lehetővé teszi egy készség gyors elsajátítását. A képregényíró ezt “kreatív csőlátás”-nak nevezte el, és tulajdonképpen azt takarja, hogy amikor édesanyja belefog valamibe, száz százalékosan belemerül, úgy, hogy másra nemigen szán időt; mire pedig a lelkesedése lelohad, már mindent megtanult egy adott dologgal kapcsolatban.
Őszintén szólva, alkotás terén ezzel épp így vagyok én is. A gyermekem születésekor - jó értelemben vett - krízisen mentem keresztül, mivel az ötleteim megvalósításához szükséges idő többé már nem állt rendelkezésemre. Nem az a fajta ember vagyok, vagy voltam, aki félbehagy dolgokat. Anyai ágon sváb vér csörgedezik az ereimben, és ezen a vonalon génekkel érkezett az ösztönzés: “ha elkezdtél valamit, fejezd is be”. Anyává válásomkor a tény, hogy, ha el is tudtam kezdeni valamit, lehet, hogy soha nem tudom befejezni, hihetetlen mértékű stresszt okozott. Jó esetben az ember ezt nem vetíti ki a környezetére, elfogadja a helyzetet, lenyeli. Legyünk azonban óvatosak: saját példámból kiindulva merem leírni, hogy ha ezeket az energiákat nem tudjuk kiélni, beteggé tesznek. Mindezzel oda akarok kilyukadni, hogy valóban vannak olyan típusúak közöttünk, akik mások számára elképzelhetetlen mértékű alkotó erővel rendelkeznek, amit egyszerűen muszáj valamilyen formában művekbe forgatniuk. Környezetükben azonban előfordulhat, hogy nem értik meg, vagy félreértik őket, az alábbiakban ezért összefoglalom, mit szükséges tudni róluk, és arról, ami a viselkedésük mögött rejlik.
Kezdjük talán azzal, milyen az ilyen emberrel együtt élni. Nehéz. Kegyetlenül nehéz. Főleg, ha a közegükben nincs hasonló lelkületű. Az ilyen fanatikusan alkotó belemerül a dolgába, a körülötte élők pedig 1) nem értik, mi a fenéért csinálja, mikor számukra semmi értelme; 2) miért hanyagolja őket, úgy érzik, hátrébb csúsztak a fontossági sorrendben, gyakran még meg is sértődnek. Ha a saját tapasztalatukból nem jönnek rá, mit kell tenni ilyen esetben, itt a tanácsom: hagyni kell dolgozni, különben lehetetlenné válik az élet mellette. Lord Byron, az egyik legismertebb, angol romantikus költő szavai világosan leírják, mi áll emögött: “Ha nem írok, hogy kitisztuljon az elmém, megőrülök”. Egy őrült mellett pedig képtelenség megmaradni. Ha valaki valóban azt hiszi, a munkában való totális elmerülés őrültség, még nem tudja, milyen az, ha a szóban forgó illető valamiért nem tudja véghezvinni, amit elképzelt. Higgyetek nekem. Ez nem azt jelenti, hogy az alkotó már nem szereti a körülötte lévőket, vagy nem törődik velük. Szimplán átkerül egy másik dimenzióba, és ha ott végzett, visszatér, a szokásos tündibündi verzióban. Ha nem hagyják dolgozni, elsárkányosodik, mert a kreatív energiái szétfeszítik belülről; ezt csak az értheti meg, aki maga is így van vele. A többieknek viszont érdemes megtanulni elfogadni. Nem véletlen, hogy az alkotás magányos tevékenység, mert amióta világ a világ, az emberek úgy gondolják, említésre sem érdemes, aki így pikk-pakk hátat fordít nekik, hogy valami teljesen mással foglalkozzon, másba temetkezzen. Ez nem erről szól! Meg kell érteni a motivációt, tolerálni kell, hogy ebben is, mint mindenben, mások vagyunk.
Nem állhatom meg, hogy egy másik, lassan már klasszikus karaktert ne idézzek. Kitalált ugyan, de cseppet sem kétlem, hogy a valóság ihlette. Ő Sheldon Cooper, az Agymenők mániákusa. Az egyik epizódban barátnője, Amy, szembesíteni próbálja azzal, hogy a megszállottja annak, hogy a dolgok végére pontot tegyen. Sheldon valóban kényszeresen fejez be mindent, abszolút a komfortzónáján kívülre kerül, ha nem kopoghat háromszor hármat, ha nem énekelheti ki az utolsó hangot a himnuszból, ésatöbbi. Emellett viszont zseniális elméleti fizikus. A megrögzöttségnek ezen formája sokunknál a kreatív munka terén jelentkezik, addig kell formába öntenünk az ötletet, amíg égeti az agytekervényeink. Az elképzelés maga olyan belső feszültség, amit ‘művészi’ formában adunk ki magunkból. Előfordul, hogy a hajtóerő a puszta kíváncsiság: meg tudom-e csinálni? Amennyiben igen, az a kreativitás kiélését jelenti. Ez nem tanult művészet, de az biztos, hogy a legnagyobb, nem képzett művészek sajátja.
Fentiek alapján nem csoda, hogy a zseniális művészeket sokszor őrültnek titulálják. A saját fülét lenyiszáló Van Gogh talán tekinthető kivételnek, de mi van, ha csak a meg nem értés mondatja azt, hogy az őrület és a zsenialitás között csak egy vékony határmezsgye létezik? Az emberi természetből kiindulva, azokat, akik mások, mint egyesek, mindig érik támadások, mindig akad, aki abnormálisnak címkézi őket, pedig, aki alkot, csak a saját fejébe vonul vissza, és ártalmatlan tevékenységet folytat, amiből ellenben csodás művek születnek.
Az egész gondolatmenetet csak egy rövidke, ám univerzális mondattal tudom lezárni: a tolerancia a kulcs. Hagyjuk egymást élni, és alkotni, mert mind profitálhatunk belőle.
Mark Crilley önéletrajzát, ami az írást ihlette, itt találjátok:
http://biography.jrank.org/pages/30/Crilley-Mark-Autobiography-Feature.html#ixzz4GothS0fW
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.