Gyerekszáj - a pörte múzsák

Az általam nagyra becsült Stephen King egyik mondásától rendre megrémülök. Így szól:

“Ha író akarsz lenni, mindenekelőtt két dolgot kell tenned: sokat olvasni, és sokat írni.”

Nekem nincs időm sokat olvasni. Olyan nagyon sokat írni sem, mint szeretném. Úgy határoztam azonban, hogy King aranyköpése nem fog megakadályozni abban, hogy azt tegyem, amit szeretek. Imádom egyébként, tizenéves korom óta falom a könyveit, nekem nincs is tökéletesebb ajándék, mint egy regény a horror mesterétől. Ezúttal nem hallgatok rá…

Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon tényleg a sok olvasás, vagy annak hiánya okozza-e a köztünk lévő nyelvhasználati különbségeket. Végső soron rá kell jönnöm, én nem ebben látom a forrást. Mind más nyelvi környezetben növünk fel, szüleink eltérően használják az anyanyelvünket, különbözik a szókészletük, ebből eredően, mi mind más “útravalót” kapunk nyelvi szempontból, egészen kicsi korunktól kezdve. A szókincsünket, stílusunkat később sok esetben az határozza meg, milyen környezetben élünk, és mennyit, illetve, mit olvasunk. Nem óhajtom megkérdőjelezni az irodalom művelő erejét, sőt! Az emberiség minden tudása a könyvekben, a már megírt történetekben rejlik. Azzal kapcsolatban már vannak kétségeim, hogy korlátlan pallérozó képességgel bírnak-e, elvégre egy adott nyelvet általában egy adott, többségileg jóváhagyott, bizonyos stílusokat magában foglaló nyelvezeten művelnek, és vannak azok a kategóriák, amik ebbe nem férnek bele; például, mert túl pórias, mint a szleng, vagy, mert túlságosan tudományos, nem közérthető, mint egy szaknyelv.

Felfigyeltem azonban egy ettől eltérően működő jelenségre, és meggyőződésem, hogy íróként, csakis tanulhatunk belőle. Ez olyan fantasztikus dolog, amivel érdemes minden felnőttnek foglalkozni. Különösen nekünk, íróknak.

Most már biztos kíváncsiak vagytok, miről van szó. Elárulom: a gyerekszájról. Miért is jó nekünk, ha odafigyelünk rá? Rendben, megsúgom ezt is. Figyeljetek.

Mi már megkövültünk az akár több évtizednyi nyelvhasználatban. Nem rendelkezünk azzal a szárnyaló fantáziával, amivel a gyermekek az őket érő ingereket nyelvi formába öntik. Ők pedig még nincsenek beledermedve a leggyakrabban használt fordulatokba. Szabadon asszociálnak.

A társítás nagyon is hasznos, mert olyan dolgokat tudunk leírni vele - legyen az valós, vagy elképzelt -, amiket a beszűkült, mindennapi nyelvünkkel egyébként képtelenek vagyunk megfogalmazni. Bármennyire is egyszerű feladatnak tűnik valamit 'más' gondolkodással körbeírni, meglehetősen nehéz. Véleményem szerint a gyerekek óriási segítséget adnak nekünk ebben, mert újra megtanuljuk tőlük, hogyan lépjünk túl a nyelvi korlátainkon.

Az egyszeri ember gyermeke például az itt, a képen látható találmányt 'orrfénykép'-nek nevezte el. Soha nem jutott volna eszembe egyéb érzékszervet társítani az eszközhöz, mint amelyikhez egyébként használjuk.

Zseniális. A gyerekek nyelvi zsenik.

A mondásaik pedig magukért beszélnek, így átadom a szót nekik.

***

Polcon a szőlőzsír.

- Kérem a szőlőcukrot! Megvajazom vele a szádat!

***

A dezodor, hónaljkence, az nálunk 'hónalákenő'.

***

- Kicsit meleg a fürdővíz.

- Engedjek hozzá hideget?

- Nem kell, majd én felhidegesítem.

***

Fürdés utáni törölközés közben a lábujjai közé vett egy gumizsinórt, és azt pengette. Ismét egy nagy bömbölésen voltunk épp túl.

Én: Akkor én megtöröllek, amíg nagybőgőzöl.

Ő: Már nem is bőgök!

***

Megint úgy gondolta, front van, és fáradt, és érdemes nyűgösnek lenni, úgyhogy fülsiketítő módszerekkel igyekezett érvényesíteni az akaratát. Mikor végzett, megkérdeztem, kiengedte-e a gőzt, mire ő:

- Igen, bevettem a számba a gőzt, azért sírtam.

***

Ismeri mindenki annak a bizonyos csokoládé-terméknek a mintázatát, ami annak a cégnek a terméke, amelyik kétszínű (kívül barna, belül fehér) csokitojásokat is forgalmaz, meglepetéssel a belsejükben. Ez a bizonyos csokoládé-termék egy szintén kétszínű rúd, ami öt részre van osztva, és minden egységbe koronamintát nyomnak. Erről hangzott el a következő:

- Lábnyomok vannak rajta!!

(E cikk írója szerint is dinó-lábnyomra hasonlítanak.)

***

Nézi a sportautós könyvet.

- Ezt a könyvet Kovács Péter írta!

- Ki az a Kovács Péter?

- Az egy nagyon híres írószerművész!!!

A szösszeneteket Seamus Lowelltől kaptuk, a blogján még többet találhattok.