Stephen Grant a könyve írása közben ébredt rá arra, hogy milyen terápiás hatása van számára, hogy újra át kell élnie a heroinos élményeit az írás miatt. A történet megírása és magánkiadásban megjelentetése segített neki abban, hogy lezárja életének azt a sötét korszakát, amivel hosszú évek óta küzdött. Az ő története is azt bizonyítja, hogy egy könyv megírása milyen sok értéket rejthet magában.
“Mindegy, hogy hat hónapja, vagy hat éve heroinozol, a kezdet kezdetétől veszélyes és sötét világba lépsz, ami egyre csak sűrűbbé válik, ahogy folytatod a kábítószerezést. 19 éves voltam, amikor először kipróbáltam az anyám halála után és 23 évesen döntöttem úgy, hogy leszokom róla. Rövid ideig tartó függőség volt ugyan, de ahhoz pont elég hosszú, hogy fenekestül felforgassa az életemet. Láttam, ahogy egy közeli barátom a szemem láttára hal meg túladagolás miatt, és rengeteg olyan emberrel találkoztam, akik már sosem tudják meg, milyen életet élhettek volna heroin nélkül. A függőségem miatt sorra hoztam a rossz döntéseket, akkor értem el a mélypontot, amikor egy cellában ébredtem valamelyik börtönben. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, nem folytathatom tovább.
Miután eldöntöttem, hogy leszokom a heroinról, jobb lett az életem. Nem volt könnyű folyamat, de a végén én győztem.
Új barátokat találtam, újra felvettem a kapcsolatot a régi barátokkal és a családommal, visszamentem az egyetemre, jó munkát szereztem, elvettem életem szerelmét feleségül és Brazíliába költöztem. De mindig ott motoszkált bennem az érzés, hogy meg kell osztanom másokkal életem legsötétebb időszakát és a küzdelmemet a heroinnal. Csak sokáig nem volt annyi erő bennem, hogy szembenézzek ezzel a korszakommal. Túlságosan féltem, hogy mit gondolnak majd rólam és a könyvemről az emberek. Évekig vívódtam a saját kétségeimmel és újra meg újra átírtam a kéziratomat, amíg készen álltam arra, hogy a világ elé tárjam a könyvemet. Nem kerestem fel kiadókat, én magam adtam ki magánkiadásban a történetemet The Hero in Me címmel. A személyes gyötrelmeimet át tudtam fordítani valami kreatívvá a saját stílusom és a saját szabályaim szerint.
A történetemet nem saját tapasztalatként, nem visszaemlékezésként írtam, hanem egy fiktív főszereplő, fiktív helyszínen éli át az eseményeket a lapokon. Azzal, hogy nem én magam voltam a középpontban, nem én voltam a főszereplő írás közben, segítettem magamnak a felszabadulásban. Félelem nélkül tudtam szembenézni a főszereplőn keresztül a legmélyebb gondolataimmal, és megengedtem neki, hogy a saját döntéseit hozza meg. A főszereplőm kiindulópontja ugyanaz, mint az enyém: elveszti az édesanyját, majd beleszeret egy heroinfüggő lányba. El kell döntenie, hogy saját magát vagy a szerelmét menti meg. A nagy kérdés, hogy vajon elég erős-e a szerelem ahhoz, hogy egy függőséget megállítson, folyton ott lebeg a főszereplő fölött. Mi a jobb: elmerülni a drogok világában vagy simán csak elsétálni és otthagyni a függő lányt?
Nehéz volt számomra, hogy újra átéltem írás közben a történteket, a legsötétebb helyzeteket is elő kellett ásnom magamból, de közben kiderült, hogy számomra ez terápiás hatással bírt. Ez is egyfajta művészetterápia, aminek a segítségével végleg le tudtam zárni magamban ezt a borzalmas életszakaszt.”
